2016 után újra belekóstolhatunk az eufória ízébe, amikor az utcák piros-fehér-zöldbe öltöznek, és a világ zaját is elnyomja a bárhol, bármikor felcsendülő „hajrá, magyarok” rigmusa. A baloldal politikusai azonban ezúttal is mindent elkövettek a nemzet sikere és boldogsága ellen.
A hazai baloldalnak megvan az a különös és megmagyarázhatatlan vonása, hogy egyszer csak elkezd bizonyos tárgyakhoz vonzódni. Egy időben ilyen fétistárgya volt a lélegeztetőgép. Nem volt az a beruházás, az a fejlesztés, amelynek kapcsán hirtelen ne bukkant volna elő Lendvai Ildikó. Majd afféle kéretlen, kissé kellemetlenkedő matektanárként azonnal kiszámolta, hogy az adott projektből mennyi lélegeztetőgépet lehetett volna vásárolni. És a haladó sajtó látta, hogy ez jó, ez működik, így az átváltás szinte egyetemes mérőszámává vált a lélegeztetőgép. Mivel pedig a világért sem feltételeznénk Lendvairól, hogy egy cenzor jós veszett el benne, aki előre látta a koronavírust, ezért élünk a gyanúperrel, hogy az állandó lélegeztetőgépes átváltással egyetlen célja volt: az olcsó hangulatkeltés.
Lendvai Ildikó ránctalan kacajának emléke aztán kezdett megfakulni, és már a haladó újságírók sem akarták kiszámolni, hogy a Terror Házából mennyi lélegeztetőgépet lehetett volna vásárolni. Ámde a tárgyak iránt érzett fétis megmaradt a baloldalon. És hirtelenjében a stadion lett az új lélegeztetőgépük, csakhogy ellenkező előjellel. Az imádatuk gyűlöletbe csapott át, és minden egyes megépített vagy felújított sportlétesítmény átadóján ülve maradtak, hogy a VIP-szektor lazacos szendvicsét falva így tiltakozzanak az esztelenség ellen. Amely végső romlásba döntötte az oktatást vagy az egészségügyet, olykor pedig mindkettőt egyszerre. (Mintha a sport támogatásának ne lenne komoly hatása az egészségre; esetleg a virtuális térben otthonosan mozgó fiataloknak ne adná meg a lehetőség, hogy a valóságban is megélhessék a közösségi lét örömeit – de ez már egy másik cikk témája.)
Az önmagukat nyugatos kitekintésűnek, világra nyitottnak beállító balliberálisok eközben azt híresztelték, hogy a sportfejlesztés kizárólag azért van, mert valami misztikus focidémon megszállta a vezénylő tábornokot. Arról pedig mélyen hallgattak, hogy a futball az ő imádott nyugati világukban szép lassan milliárdos üzletággá vált. És nemcsak a játékosok átigazolási piacán, hanem a tévés jogdíjak vagy a szponzoráció területén is elképesztő összegek kezdtek el repkedni. A Fradi például csak azzal, hogy idén bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, körülbelül 22-30 millió eurót (7-10,5 milliárd forint) fog keresni. Ez az összeg nagyjából azonos azzal a 10 milliárdos tétellel, amelyből tavaly gazdálkodhatott a zöld-fehér klub. A nemzetközi porondon való megjelenés tehát képes fedezni a működési költséget.
És akkor még egyetlen szót sem ejtettünk arról az eufóriáról, amelybe a 2016-es Európa-bajnokság során már belekóstolhattunk. Az érzésről, amikor az utcák piros-fehér-zöldbe öltöznek, és a világ zaját is elnyomja a bárhol, bármikor felcsendülő „hajrá, magyarok” rigmusa. Mert ez felbecsülhetetlen és megfizethetetlen. Lélegeztetőgépre át nem váltható. És ahhoz, hogy ezt újra és újra át tudjuk élni, bizony kellettek az elmúlt évtized sporttámogatásai. Ezek nélkül nem állna most az a gyönyörű Puskás Aréna, amely – ha a vírus is úgy gondolja – jövőre otthont adhat az Eb-meccseknek. A kijutó magyar válogatottnak. A baloldaltól pedig nem kérünk mást, mint következetességet. A győzelemhez vezető úton folyamatosan hergeltek, gáncsoskodtak és gúnyolódtak. És ha már így tettek, akkor most ne próbáljanak az örömben osztozni. A siker ellen ugyanis minden tőlük telhetőt elkövettek. Ami, persze, ezúttal is kevésnek bizonyult…
(A képek forrása: Facebook)
